Közlekedés Nicaraguában

A nicaraguai közlekedés számomra döbbenetes. Életveszélyesnek tartom egyes formáit, egy részét csak balesetveszélyesnek, más részét inkább csak meglepőnek.

A Nicaraguában töltött néhány nap alatt megtudtuk, hogy mekkora jármű kell egy 5 fős család szállítására, mi szükséges 6 fő részére, valamint hogy egy 2 személyes pick up pont megfelelő méretű autó egy család szállításához. (Na nem a kis családra gondolok, hanem a fél rokonságra.)

Emellett a buszozás – utasként – meglehetősen könnyen teljesíthetőnek tűnik, mindamellett, hogy érdekes élmény.

Fotózni sajnos csak keveset sikerült, de azért néhány érdekes jelenetet lencsevégre kaptam, ha nem is a legjobb minőségben…

Buszozunk

Határátlépés után az első benyomásunk az volt Nicaraguáról, hogy ismét egy időutazáson veszünk részt. Costa Ricában úgy éreztük, hogy 20-30 évet visszamentünk az időben magyar időhöz képest, itt pedig további 20-at mentünk vissza Costa Ricához képest is. A utak, a közlekedés, de még a zene is ezt árasztotta magából.
Busszal mentünk a határtól a mintegy 25 km-re fekvő San Juan del Sur városkába. A buszok gyerekkori élményeket keltettek bennem időnként, ami mondjuk az ülésborításokat illeti, de az biztos, hogy nem a mai csili-vili áramvonalas felépítéssel, harmonikusan lekerekített megjelenéssel találkozunk. Ezt mondjuk otthon sem várom a buszoktól, mert szép számmal vannak jelen régebbi gyártmányok is, de itt inkább még azoknál is régebbinek tűnő példányok közlekednek.

Buszon a határ mellett

A fényképen az utastér hangulata látható. Apró lábhelyek a sűrű üléssorok közepette, nyitott ablakok a hűtés céljára, és 3, de legalább 2 fő a busz „személyzete”, amelyek közül az egyik a sofőr, a másik kezeli az ajtót, a harmadik pedig kezeli a hátsó ajtót, illetve a csomagtartót. Ez utóbbi a busz tetején található. (A képen a busz tetején álló férfi a csomagokat kezeli.) Sok busz olyan volt, mint az amerikai (filmekből is ismert)  iskolabuszok, némelyik közülük átfestve ugyan, de formára ugyanaz. Nem lepne meg, ha az ott leselejtezett buszok utóéletét látnánk a képen.  

Távolsági busz, tetején a csomagokat kezelő emberrel

Mennyi az annyi? - A menetdíj

Megtudtuk, hogy 2 USD lesz fejenként a menetjegy az átszállásig. Ugyan megnéztük előzetesen, hogy a helyi pénzt hogyan váltják, de kissé belezavarodtunk a  dologba a sok szám miatt. Megnéztük milyen a cordoba (nicaraguai pénz) a dollár, a colones (Costa Ricai pénz) és a forint árfolyama egymáshoz képest. Ezzel egyúttal azt is elértük, hogy ne tudjuk a tényleges árfolyamot, csak kevergessük a számokat össze-vissza, ugyanis belezavarodtunk a sok számba. A buszon 10 dollárossal fizettük ki a 6 dollár menetdíjat (végül Ádámnak nem kellett fizetni) és visszakaptunk 200 cordobát. Tehát mindegy 50 volt az USD cordoba árfolyam az átváltás a visszajáró alapján számolva.  Felszállt egy német srác is, aki megnézte az interneten, hogy 30 az árfolyam. De ő is 50-es váltással kapott vissza a buszon. Ekkor elbizonytalanodtunk, de nem volt mit tenni, ez most így maradt.
Később kiderült, hogy az árfolyam valóban 30. A turistáknak tehát kissé drágábban kell utazni, ha dollárral akarnak fizetni, viszont az is igaz, hogy ha visszajárót is kapnak, akkor többet, mint járna nekik. Érdekes számolási mód. 

Elindultunk. A busz maga, ahogy korábban írtam, olyan réginek nézett ki, amit még gyerekkoromban sem láttam már. Az ablakok nyitva, nem meglepő módon a melegben.
A Nicaragua-tó mellett buszoztunk, amit sajnos fényképezni nem nagyon tudtam, mert mindig belelógott valami fa vagy bokor az út széléről, mint az alábbi képen. A fenti kép az egyetlen sikeres a vulkánokról, vagyis az egyikről.

A fák mögött a vulkánok -fantáziát igényel a kép :)

A tó  Közép-Amerika legnagyobb tava, a közepén 2 vulkánnal. Nagyon szép látvány nyújtottak a vulkánok. A buszon üvöltött a karibi zene, ez valamivel jobban tetszett nekem, mint amit Costa Ricában szoktam hallani, de nem volt olyan nagy eltérés a stílusát tekintve.
Egyszer csak megjelent a busz egyik alkalmazottja akinél a jegyet is fizetni kellett és szendvicset, innivalót kínált megvételre. A busz teljes útvonala lehetett vagy 30 km, ezért volt nem kicsit meglepő a dolog. Bár mivel közvetlenül a határ mellől indult a busz, lehet, hogy arra számítanak, hogy a határátkelők akár már hosszú ideje is úton lehetnek, így indokolt lehet a számomra meglepő szolgáltatás. Berakok a tóról egy olyan fotót, amit mások csináltak, feltehetően álló helyzetből.

Nicaragua-tó

Nézegettük a tavat és vulkánokat a buszból, közben reméltük, hogy szólnak majd, ha le kell szállni. Szerencsére így lett. Leszálltunk a megfelelő megállóban, méghozzá olyan tempóban, hogy szinte azt éreztem, hogy kidobnak a buszból. Segítettek ledobni a táskákat, megmutatták merre van a másik buszmegálló, és elporzott a busz. Szó szerint felverve az út porát.

A másik megálló nem volt annyira nyilvánvaló számunkra, nem láttuk sehol a nyomát. Megkérdeztük az út szélén, egy gyerekek jelenlétére utaló útjelző tábla alatt sepregető nénit, hogy hol van a buszmegálló. Kicsit meglepődve nézett ránk, miközben mondta, hogy "hát itt". Ez pedig minket lepett meg, mert egy kanyar mellett voltunk egy elágazás közelében.
De tényleg így volt. Nem telt bele 10 másodperc és jött is egy busz, aminek a hátsó ajtaján ordított ki valaki, hogy "egy dollár". Leintettem a buszt, ami hatalmas fékezés közepette megállt. Felszálltunk. Alig fértünk be, mert az ajtó mellett rögtön egy 2 méter magas hűtő is utazott. Feltolt - szó szerint feltolt - minket a buszra a hátsó ajtón a busz alkalmazottja, majd a nyitott ajtóval, amikor ő még félig kilógott a járműből, elindult a busz. Beljebb préseltük magunkat, a férfi bezárta a busz ajtaját, majd közölte, hogy a menetdíj 5 dollár. Kicsit felment ugyan az ára az utóbbi 40 másodpercben, de nem álltunk le vitatkozni a nyelvi akadályok miatt. Gondoltuk, ha cordobában fizetünk jobb lesz, mondta, hogy akkor 250 cordoba. Kérdeztem 200 elég lesz-e, mert annyi volt, (és az előző busz tapasztalatai alapján a 4 dollár az 200 cordobának felel meg) mondta, hogy rendben.  Már azt is hihettem volna, hogy sikerült visszaalkudni a normál árat. De később kiderült, hogy az árfolyam valóban 30 körül mozog, tehát a buszosok érdekes egységben számoltak mind fizetéskor, mind a visszaadáskor. De legalább következetesen.

Buszon nem ültünk a következő napokban, csak amikor elindultunk visszafele, Costa Rica irányába. A buszmegállót nem sikerült megtalálni, így leintettünk egy buszt, ami a kiírás szerint nekünk megfelelő lesz, és felszálltunk rá. Mint kiderült egy kicsit hamarabb, mint kellett volna, így busszal elmentünk a végállomásra, vártunk 30 percet, míg az elindult az úticélunk felé. Ez szintén egy élmény volt. Amíg vártuk, hogy induljon a busz, addig a 3, igen három fős személyzete a busznak állt a jármű mellett, kurjongtatta, hogy Riva- riva- riva- Rivas!!!! - ugyanis Rivasba ment a busz. Így próbálta fogni az embereket, hogy szálljanak fel a buszra. Ezt nem igazán értettem, hiszen a buszállomáson álltunk és a busz elejére hatalmas, színes betűkkel ki volt írva, hogy Rivas. És állítólag még valami menetrendszerű módon is közlekedett, ami nem tudom pontosan, hogy honnan tudható, de hihető, hogy létezik. Nekünk nem sikerült olyan menetrendet találni, ami aztán szoros összefüggésben állt volna a buszok tényleges közlekedésével.

Szóval ott kurjongattak a férfiak, majd fél óra alatt megtelt a busz, és a teteje is. Oda a csomagokat rakták fel és felkötözték. Indulás után a busz végigdudálta a várost, miközben ordították a munkatársak, hogy Rivas. (Lehet, hogy azért, mert az a menetrend mégsem annyira megbízható?) Ha volt megálló és állt ott valaki, akkor megállt, felvette. Ha nem volt megálló, és integetett valaki, akkor megállt és felvette. Így mire a mintegy 15 perc alatt kiértünk a városkából, ami alig 5 km út lehetett, már csengett a fülünk a sok tülköléstől. A városon kívül kicsit jobb volt a helyzet, mert ott már csak akkor dudált a busz, amikor elhaladt a házak mellett. Mondjuk aki akkor akar startolni, amikor meghallja a dudát, annak nehéz helyzete van, mert annyi idő alatt nem tud kiérni a buszhoz. A jármű ugyanis csak akkor lassított, amikor valakit látott is az út szélén. De ha feltételezem, hogy minden busz, minden alkalommal dudál, amikor elhalad a városban, akkor egész jó kis menetrendet lehet ezek alapján összeállítani.

Reméltük ismét, hogy szólnak majd, ha eljön az átszállás ideje. Egyszer csak jeleztek is nekünk a buszosok, hogy a következő megálló az átszállás a határhoz. Felkészültünk a leszálláshoz, megállt a busz, a gyerekek leszálltak, amikor is én jöttem volna, akkor megszólalt a buszos, hogy nem itt, hanem a következőnél. Kicsit megijedtem, hogy nehogy elinduljon azelőtt, hogy a gyerekek visszaszállnak, de szerencsére erre nagyon figyeltek. (Általában úgy szállunk fel vagy le, hogy a gyerekek középen vannak, de most a tömött busz miatt ez nem volt megoldható). Szóval visszaszálltak, mentünk tovább. A következő megállónál szintén nem szálltunk le, mert az egy útszéli integető miatt volt, tehát előre nem kiszámítható, az utána következő szintén nem számított, annak ellenére, hogy az egy valódi, kiépített buszmegállóban volt. Azt hiszem a buszosok nem számítottak arra, hogy utas lesz a megállóban. (Főleg, hogy fél percet sem utaztunk a 2 megálló között.)
Végül leszálltuk, megmutatták, hogy hol kell átszállnunk - ezúttal valódi buszmegállónak látszó objektum volt a cél. A busz elindult, közben felszállt az ajtónyitogató is, majd a kanyarban láttuk, hogy a tizenéves csomagtartós munkatárs épp most ereszkedik le a tetőről, hogy a nyitott hátsó ajtón keresztül beszálljon ő is az éppen kanyarodó buszba. Innen már sima út vitt a határig, az immár megszokott tülkölés és nyitott ajtó mellett.

Most pedig jöjjenek a hajmeresztőbb élmények. Ezeket csak láttuk, de a többségére nem vállalkoznék.
Apuka megy a motoron, mögötte ül, szorosan átfogva őt a kb. 2 éves kislánya. Inkább csak motorozgatnak, mint mennek valahova a motorral. Megfordulnak, és elöl látjuk a kisebbik gyermeket is a motoron. Bukósisak, ami nem lepne meg, ha nem is gyártanának ilyen kis méretben, természetesen egyiken sincs.

Sétálunk tovább a szállásunk felé, és elhúz mellettünk egy furgon, aminek a platóján 2 férfi áll a sok cucc mellett, lazán kapaszkodva. Később rájöttünk, hogy ebben semmi különleges nem volt, hiszen a rendőrök is így közlekednek, a platón ülve, fél fenékkel a kocsin kívül.

Utazik a család

A következő furgonon, már hatan ültek, a család a bevásárlás után. Be volt állítva a furgonba 2 lóca egymással szemben, és azon utazott a család.
Láttunk ehhez hasonló több megoldást is, ahol kicsit többen ültek ennél hátul. A képen a férfiak egy nagyobb járműben éppen munkából térnek haza. Ők biztonságosnak tűnő módon utaznak, hiszen a testük súlypontja a teherautón belül van.
 

Munkából jövet

Máskor egy családot láttunk motoron menni valahova. Apa, anya és a 3!!! gyerek. Egy teljesen átlagos, szerintem 2 személyes motoron. (De lehet, hogy minden motor 2 személyes?)

De azt sem baj, ha hatan vannak. Sétáltunk a tengerpartra, mellettünk megy egy ötfős család, 10, 6, és 3 év körüli gyerekekkel meg egy biciklivel. Arra jött egy ismerősük motorral, és gondolta, segít nekik, elviszi őket. Végeredmény: négyen a motoron, ketten a biciklin.

Végül pedig jöjjön a kedvencem: kezdődik a munka, ahova el kell jutni valahogy. Hát ez számomra itt az életveszély netovábbja. 4 ember egy teherautó vezetőfülkéjének a tetején. Sorban ülnek ott, mint verebek a dróton. Azzal a különbséggel, hogy ha  a verebeket valaki megzavarja, akkor azok szépen elrepülnek. Ha viszont a teherautó hirtelen fékez, akkor ezek az emberek szárnyak nélkül lerepülnek a helyükről. A képen egy ilyen látszik (már amennyire látszik). Azonban ez nem egyedi eset volt, több ilyet is láttunk. Ezt az egy ilyen jelenetet sikerült lencsevégre kapni, de meglehetősen mindennapos eseménynek számított a számomra különleges közlekedési forma.

Munkába menet

A többség közlekedése közel sem ilyen hajmeresztő. Többnyire teljesen szokványos módon használják a járműveket, általában a kialakított üléseken utaznak az utasok. Viszont a fenti utazási mód alapvetően mindennaposnak mondható. Nem telt el olyan nap, hogy ne találkoztunk volna szerintem ijesztő járműhasználati móddal.

A következő bejegyzés a nicaraguai tengerpartról itt található, és arról a pár napról fogok írni, amiket ott éltünk, láttunk, tapasztaltunk mi magunk. Érkezésünkről az országba pedig itt írtam.


                                                  x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x

Ha érdekel a folytatás, kérhetsz értesítést az új bejegyzésekről e-mailben. Ehhez iratkozz fel e-mail értesítésre. Kattints a lap tetején lévő feliratkozás gombra, írd be az e-mail címed és az ellenőrzőkódot. Ezután nézd meg a postafiókodat, majd kattints a levélben levő linkre és kész. (Nekem mindez angolul jelenik meg, ezért írtam az útmutatót.)