Sakk és egyéb apróságok
Legyen akkor szó sakkról, kontrasztokról, mi kell ahhoz, hogy az ember tudjon aludni, végül pedig, hogy néz ki egy temető Nicaraguában. És ezzel egyben a nicaraguai élmények végéhez is érek.
Amit kevés turista lát
Az óceánparti vadkempingezés után, másnap más szállás után néztünk. A kiszemelt kemping felé ballagva láthattuk San Juan del Sur nem éppen turistáknak szánt arcát. Ezek az utcák teljesen hétköznapiak voltak, az ott élő emberek mindennapjainak utcái. Itt nem voltak csili-vili házak, hanem tipikus, ottani, szerintem átlagos házak. Kicsi, mondhatni pirinyó telkek. Gazdagságnak semmi jele, sőt, ha valaminek akkor inkább a szegénységnek. Meglepő módon itt még rácsok sem nagyon voltak a házakon. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy itt van akkora közbiztonság, hogy nem szükséges mindent berácsozni, a másik, ami eszünkbe jutott, hogy annyira szegények az emberek, hogy még csak rácsokra sincs pénzük. Vagy éppen annyira nincs semmijük, hogy azt még rácsok mögé rejteni is felesleges. |
| Utcarészlet a turistaövezeten kívül |
Jártam az egyik házban pár percre. Az általam ismert, magyarországi, átlagos házakhoz képest nagyon szegényes volt. A padló szimplán a föld volt, egyes részeken lebetonozva, (tudom, hogy otthon is van ilyen, és feltételezem sokkal több, mint azt én gondolom) a wc egy elfüggönyözött részen. Kicsi, sötét, alig valamennyi ablakkal rendelkező házikó. Számomra ijesztő állapot. És ez még nem is a legrosszabb épület volt a környéken, mert ennek még egészen ház formája volt kívülről.
Állítólag Nicaragua karibi részén elképesztő szegénység van, annyira, hogy ott tényleg mindent ellopnak mindenkitől. Olvastam olyan sztorit, hogy még a lepedőt is kilopják a ember az ágyából. Remélhetőleg azért ez extrémnek számít. Nicaragua ezen részéről ezt kevésbé tartom valószínűnek. Már csak a hely turisztikai jellegére vonatkozóan sem. (Feltételezem, ha nem lenne elég biztonságos, akkor a turisták elkopnának onnan.)
Sakk
Visszatérve a kitérőről, második nap a kempinghez sétálva megláttunk egy kaput, aminek az oldalán egy sakkozást hirdető tábla lógott. Előző nap nem vettük észre a feliratot, amikor elhaladtunk mellette. Bár lehet, hogy nem is volt kirakva, mert később sem találtuk kint a táblát, ami a sakksulit hirdetné. Bementünk és az udvaron a helyi sakkoktató ült, akivel megbeszéltük, hogy a fiúk este jöhetnek sakkozni. Ő pedig készült estére. Egy kezdőknek való sakk-könyvvel, alaplépésekkel, taktikákkal. Mondtuk, hogy inkább játsszon egyet a fiúkkal, mint direktben tanítsa őket, egyrészt a nyelvi akadályok miatt, másrészt pedig azért, hogy olyan taktikákat tudjon nekik tanítani, amit még nem ismernek. |
| Sakksuli Nicaraguában |
Nagyon jól sikerült a délután. A fiúk sakkoztak többek között a tanár fiával, aki kb. 12 éves lehetett, illetve egy másik hasonló korú fiúval, akiről kiderült, hogy a nicaraguai sakkválogatott egyik tagja. Másnap is nagy szeretettel vártak minket, akkor más ellenfelek voltak jelen. Nagyon jót játszottak a fiúk és különösen jó volt, hogy a különböző nyelvek használata sem jelentett akadályt. A sakktanár tudott valamennyire angolul, és nagyon türelmesen hallgatta végig spanyol próbálkozásaimat. A fiúk ismerik a sakkfigurák nevét és az alapszavakat (leütni, kötés, sánc, sakk, matt, sakk-matt, ami egyébként nagyon vicces, mert kiejtve : hake-mate, ami szerintem olyan japánosan hangzik).
A fiúk nagyon élvezték a játékot, volt olyan, hogy a tanár szimultánozott velük, mert nem jött el a többi játékos, aki aznapra bejelentkezett hozzá. Szóval a világ végén, egy hosszú-hosszú utcán, ahol egyébként semmi említésre méltó nincs, találtunk egy majdani sakk-iskolát, merthogy a tanár szeretne nyitni egy igazi, iskola formájút, ha lesz rá elég pénze.
Nagyon kellemes élmény volt, fesztelen és jó hangulatú, a nyelvi akadályok egyáltalán nem akadályok, hanem inkább különbözőségek voltak. A Costa Rica-i sakk, ahova járunk nem annyira fesztelen, mert szerintem a tanár rosszul viseli, hogy a gyerekek nem beszélnek spanyolul. Ő pedig töretlenül beszél hozzájuk- spanyolul, és gyorsan. Viszont más nyelven meg ő sem beszél, tehát sajnos nem tudunk közös nevezőt találni addig, amíg a mi spanyoltudásunk nem fejlődik fel ahhoz, hogy jól tudjunk együttműködni. Ő pedig nem lassít, akkor sem, ha kérjük. Mármint nem beszél lassabban, mint általában. Szóval fel van adva a lecke.
Templom (?)
Az egyik sakkozás után mentem hazafelé, és arra lettem figyelmes, hogy valahonnan ütemes zene szól. Elhaladtam egy nagyobb méretűnek tűnő ház mellett, majd nem sokkal később egy másik, hasonló épületből szintén szólt a zene. Érkeztek ide emberek, ki gyalog, ki taxival, bent énekelt egy ember, szemben egy adag széksor, néhányan álltak és együtt énekeltek. Kiderült a feliratokból, és csak abból, mert más nem utalt rá kívülről, hogy ez egy templomi összejövetel lehetett. Igen jó hangulatban. Felvettem egy kicsit az éneklésből. Azon gondolkoztam, hogy ha ezt az összejövetelt jó énekhangú ember vezeti, még akár zenei élmény is lehet. Persze csak annak, aki szereti ezt a stílust. A hangfelvételt, amit készítettem, nem találom, helyette legyen itt egy videó, amin semmit nem lehet látni, de igazából a hang a lényeg. (Nem volt képem kívülről bevideózni a "templomba".)Mindenesetre egy órával később még mindig hallottam őket énekelni, ugyanaz a ritmus és dallam, amit azért kicsit túlzásnak éreztem. A vidám zenét hallgassátok meg, ha eddig még nem! Annak ellenére megéri, hogy nem egy magas színvonalú zenei élményt jelentő előadásról van szó. Nekem a gospel jutott róla eszembe, ami szintén egy vidám, pörgős zene, - legalábbis azok alapján, amit én hallottam belőle- és hihetetlen lelkesedést szoktam látni az előadók arcán, amikor ezt éneklik.
Vacsora
Különösen érdekes volt számomra San Juan del Sur-ban, hogy az út szélén, a házaknál lehetett kapni mindenféle ennivalót. Többnyire pintót, a helyi ételt, és általában este nyitottak ki az "éttermek", de volt olyan hely is, mi már reggel is nyitva volt. Olyan érzésem volt, hogy bárki, aki akar, kirak egy nagy adag ételt, kiírja egy papírra, hogy étel kapható, és máris lehet árulni. Ugyanis az "étterem" abból állt, hogy a ház teraszára, vagy az előtte lévő részre, ha nincs terasz, kitettek egy asztalt, rá egy nagy fazekat, amiben az étel volt, és jó étvágyat. |
| Itt vehetsz vacsorát, ha éhes vagy |
Úgy tűnt, mintha egy nagy adag vacsorát csináltak volna, vagy 20 emberre valót és a "maradékot" árulnák. Hogy azt ki veszi meg nap, mint nap, el sem tudom képzelni. Alig van ember az utcán, és ők jól láthatóan az utca lakói. Lehet, hogy mégis vesznek vacsorát egymástól? Esetleg azok a turisták lehetnek még célpontok, akik kvadokkal járnak arrafelé. Ők könnyen meg tudnak állni a finom falatokért. De belőlük sem láttunk túl sokat.
Egészen érdekes módja annak, hogy hogyan is lehet "éttermet" nyitni szerintem percek alatt. Persze lehet, hogy volt valami engedélyük, vagy fene tudja mi, de az is lehet, hogy ez szimpla bizalmi alapon működik, nem pedig az élelmiszerhigiénia és HACCP rendszer alapján. (Aminek a dokumentációját illetően van némi tapasztalatom, háááááát, végülis minden le van dokumentálva. De minek???)
Kontrasztok
Óriási kontraszt tátongott a gazdagabb és a szegényebb részek között. Van olyan, hogy ez az út két oldalán is látszik. Jobbra nézve szép, új házakat látok a hegyoldalba építve, balra pedig lepusztult, egymás hegyén-hátán húzódó szegényes, kicsi, zsúfolt telkeken, apró házikók sorakoznak. Pontosabban inkább tömörülnek. Némelyik kizárólag hullámlemezből építve. (Debrecennek volt vagy 20 éve olyan utcája, ahol nagyon éles volt a kontraszt. Egy "palota", óriási tűzfallal mindkét oldalán, majd mellette egy roskadozó viskó. És ez haladt egymás mellett gyakorlatilag az egész utcán végig, felváltva.) |
| A képen az utca bal oldala |
 |
| Ugyanonnan fotózva az utca jobb oldala |
Ugyanez volt az érzésem a város 2 része között is. A turistás rész szép, rendezett, kellemes, nyüzsgő -legalábbis az én szemem számára- a "lakott" részen pedig a szegénység árad. Még akkor is így érzem, ha azon a részen, ahol mi jártunk, nem a lepusztult, kicsi hullámlemez épületek voltak a jellemzőek. De lehet nem is a szegénység áradt, mert elég rendezett volt a környék és voltak ott jó házak is, szép számmal. Lehet, hogy inkább az időutazás volt a jellemző. A tengerparti turistás rész modern, szép, nyüzsgő, csillogó, a lakott rész pedig inkább olyan, mint 40 éve volt Magyarországon. Néhány kirívó, modernnek számító építmény, általában pedig szürke, kicsi, egyforma házak sora.
 |
| Utca a turistás részen |
 |
| Utca a turistaövezeten kívül |
Temető
Nicaraguában a temetőnek egészen más hangulata van, mint Magyarországon. (Ha feltételezem, hogy az a temető, amit láttunk, átlagosnak tekinthető.) A sírok nem a fekete, szürke árnyalatokban búslakodtak a temetőben, hanem mindenféle színnel tarkítva, a látványt tekintve vidám képet árasztanak. Ragyogó kék, sárga, lila, zöld, narancs színekben pompáztak a sírok.Az jutott róla eszembe, hogy milyen hangulatot kelt, és milyen érzéseket. Otthon a temető az egy olyan hely, ahol szomorúnak "kell" lenni. Csendben, esetleg könnyek között emlékezni arra, aki már nincs köztünk. Szinte muszáj fájdalmat érezni a hiánya miatt.
Itt pedig az jutott eszembe, ha kimegy az ember a vidám színekben vibráló temetőbe, akkor esetleg nem a fájdalom és a hiány jut eszébe, hanem az, hogy milyen jó dolgok is történtek akkor, amikor az elhunyt még élt, és milyen jó volt a közösen megélt időszak. A hiány ettől persze hiány marad, de a szemlélet azt hiszem teljesen más. (Fentiek csak az én meglátásaim, közel sem biztos, hogy bárki hasonló érzésekkel, gondolatokkal jár egy temetőben.)
 |
| Nicaraguai sírok |
 |
| Temető Nicaraguában |
Alvás, ahol lehet
A kempingben épp építettek valamit, amikor ott voltunk. Lehet éppen a disznóólat, amiről már korábban itt írtam. Szóval építettek, és a munkások este nem mentek haza. Sátrat nem kaptak az alváshoz, voltak azonban szabadon lógó függőágyak. Ez pedig tökéletes alvóhely, ha rendesen becsavarod magad, hogy a szúnyogok ne egyenek meg. Mint a képen levő függőágyban szunyókáló ember. |
| Az utolsó függőágyban valaki alszik |
Nicaraguai pár napunk élményei ezzel véget értek. írtam a határátkelésről, a közlekedésről, valamint az óceánparti élményekről korábban írtam.
Írás közben tapasztalom, hogy mennyi idő megírni egy bejegyzést, és van, amelyik nem is sikerül túl jól, még az eltöltött idő ellenére sem. Sosem gondoltam, hogy ennyi energia egy bejegyzést létrehozni. Azt hiszem ezért is van, hogy általában nagy szünetek vannak a bejegyzések között, mert számomra sok idő ezeket vállalható formára hozni. Elgondolkoztam azokon, akik minden nap írnak valamilyen bejegyzést. Mit csinálnak jobban? Végezetül egy alkotás.
Óceáni festmény
Ezt a képek az óceán készítette, én kereteztem. |
| Az óceán alkotása |
Ha érdekel a folytatás, kérhetsz
Megjegyzések
Megjegyzés küldése